A szenvedő lélek tükre

Tágra nyílt, sötét fekete szemek,
fázik a lelkem, félek reszketek.
Még félek, mosolyogni nem merek,
Vissza visznek a kórházba, rettegek.
Elveszítettem Drága Anyukám,
Aki szeretett, és vigyázott rám.
Akkor vittek el a kórházba,
ott kerültem, ilyen állapotba...
Reggel kiosonok a kúthoz, vizet merek
Bele dugom a fejem, emlékezzek!
Megkötöztek, árammal sokkolták az agyam,
El vegyék akaratom, feladjam magam.
Elvették az ételem, gyakran vertek,
Rajtam élték, kényüket, kedvüket…
Szerettem volna, csak egy kis figyelmet,
Nem akartam mást, egy kis szeretetet.
Egyszer értem jött, a jó nővérem
Remélem, jó lesz már az életem.
Félek még, mosolyogni nem merek,
de már érzem a szeretetet, remélek.
Lassan, de biztosan gyógyulok
Vigyáz rám a testvérem! Angyalok,
védjétek lépteit, áldjátok dolgos két kezét.
Sokáig ontsa rám, oltalmazó szeretetét.
Egyszer majd mosolygok, újra szép leszek.
Nem bántanak többé majd az emberek,
-vissza adom majd nektek a szeretetet.-
Csak azt kérem ne bántsatok, szeressetek.
Tágra nyílt, sötét fekete szemek,
Összeszorítom a szám, még félek szenvedek…

A hóvirág

Februárban még bágyadtan süt a Nap,

de már a változásra, reményt ad.

Bokrok alján feltűnik egy kis virág,

hírnökét küldte a változó világ.

Szégyenlősen, szép fejét lehajtva,

a Tavasz üzenetét szerényen átnyújtja.

Jég folytja koszos hó takarja,

ő az életet a Tavaszt választja.

Szerényen tiszta fehérben, csendben

reményt keltve az emberi szívekben.

Elhozza az éledő tavaszi föld illatát,

amit az emberi lélek már nagyon várt.

Szégyenlősen a föld felé hajtja fejét

szépséges fehérséggel, átadja a reményt.

Hang nélkül beszélő, várakozó csendben,

az emberek érzik így van ez rendben.

Ártatlan apró, csodálatos fehér virág

reményt ébresztve, úgy hívják Hóvirág.

Bodor László

Budapest. 2021. 02. 05.