|
Ébredés
A napsugár úgy mosolygott be a nyitott ablakon azon a vasárnap reggelen, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet őszinte és könnyű lehet, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint amelyik mögöttem van...
A konyha asztal sarkánál ült, kedvenc kávéscsészémet szorongatva, behunyt szemmel, arcán szomorkás mosollyal, élvezve a nap meleg sugarát, amely kéjesen ölelte át meztelen felsőtestét. Tavasz volt, a levegő tele élettel, virágillattal. A kávé illata csalogatóan lopakodott be a hálószoba nyitott ajtaján.... A bóditó kávéíllat, ami azelőtt mindig kicsalogatott engem az ágyból. De most, csak feküdtem némán és tehetetlenül, csodálkozva nézve ezt a valójában idegen embert, aki a saját lakásomban, a kedvenc kávéscsészémmel a kezében, csak néhány méterre tőlem,olyan otthonosan ül a konyhaasztalomnál, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Szinte lélegezni sem mertem, nehogy megzavarjam a mély csendet és nyugalmat, ami körülvett bennünket... Olyan pillanat ez, amilyet csak ritkán él át az ember, amikor mozdulni sem tud. Mert minek?... Azért, hogy mindent elrontson? A lélek nyugalma ez, amikor nem kell semmit sem mondani, semmit sem tenni, semminek sem megfelelni... Csak úgy lenni!
Mintha megérezte volna, hogy nézem. Lassan, óvatosan felém fordította a fejét. Az arca nem változott, de a szemében valami szomorúsággal kevert vágyódás csillogott. A nyitott ablakon beáramló szellő beletúrt őszülő hajába. Szótlanul néztük egymást, s éreztem, ahogy lassan átjárja testemet az elmúlt nap és éjszaka szeretetének meghitt melege.
- Ajándék - gondoltam - ajándékot kaptunk a sorstól. Egy napot és egy éjszakát. Olyan ajándékot, amit mindketten több mint negyven éveig kerestünk és vártunk. És amikor mindketten már - már feladtuk, amikor már egyikünk sem remélte,hogy megtalálja...Akkor egyszer csak itt van!.... Két ember, aki már nem vár semmire, nem küzd semmiért, két egyenlően erős fél, aki egész eddigi életében mindig mások támasza, mások Valakije volt. Két Ember, akinek valójában nincs szüksége egymásra, nem akar egymástól semmit, nem kér számon semmit, nem vár el egymástól semmit!... Csak egyszerüen együtt akar lenni. Csak ennyi! Aztán a sors, vagy a végzet, összehozza ezt a két embert... Mint amikor két fa lassan, valami véletlen folytán egymásfele kezd hajolni, addig amig a koronájuk összeér, összeölelkezik... De a gyökereik távol vannak egymástól.
Először életemben éreztem azt a mély megnyugvást, hogy minden úgy van jól ahogyan van, olyan lehetek amilyen vagyok, mert ez az ember nem kérdez semmit, nem furcsál semmit...Semilyen szándékot nem keres, csak itt van. Velem van! Két szabad Lélek találkozása ez, a Nyugalom , a Szabadság, a Csoda megélése.
Lassan..., mint aki nem akarja megzavarni a csend nyugalmát, letette a csészét. Az egyik kezével végigsimitotta széltől felborzolt haját, a másik kezével az inge után nyúlt... De keze megállt a levegőben, s arca még szomorúbb lett...
- Ha most maradok, örökre megváltozik a körülöttünk élő emberek élete is. Ezt szeretnéd, elviselnéd? - kérdezte alig halhatóan.
- Szeretnék az idők végezetéig igy maradni! - sikoltotta bennem valaki, ott legbelül!... De szólni nem tudtam. Csak a fejemmel intettem nemet.
Többé nem szólt, de gondolatai visszatükröződtek az arcán, mert a mosolya még szomorúbb lett. Egy ideig néztük egymás. Lassan folyni kezdtek a könnyeim... Érdekes módon nem éreztem fájdalmat, csak mélységes, mély hálát. Behunytam a szemem gyáván, hogy megállítsam a píllanatot, a rohanó időt... Nem tudom meddig feküdtem így, de amikor újra felnéztem, már nem volt senki a konyhában.
Csak a napsugár mosolygott be a nyitott ablakon, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet lehet őszinte és könnyű, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint ami mögöttem van.
(hajnalka)
Öntelt bunkó
Úgy ül itt, mintha ő lenne a világ közepe, olyan közömbösen, mintha a világon egyáltalán senki és semmi sem érdekelné. Vajon ez az öntelt bunkó, azt képzeli magáról, hogy tökjól néz ki? Háát....Nem tudom, mindenesetre én magamnak nála jobbat is el tudnék képzelni. Minden este itt van (legalábbis mindig, amikor én benézek), itt ül a fekete bőrnadrágjában, konyakot iszik és dohányzik. Nem néz senkire, nem törődik senkivel, ül nyugodtan, mintha mélyen gondolkozna. Csak azt nem értem, hogy mit látnak benne a többiek, miért vannak mind úgy oda érte? A srácok kivétel nélkül, odamennek hozzá köszönteni, és leülnek mellé pár szóra, s amikor elmegy, mindig nővel megy el. Természetesen majdnem mindig egy másikkal. Nemrég, vagy két héttel ezelőtt, még a Kata is bedőlt neki, pedig ő nem egy "olyan" nő.
"Csak azért, mert ő más mint a többiek", magyarázta nekem utólag.
"Mi az, hogy más?, kérdeztem. "Az elején mindegyikről azt képzeli az ember."
"Na, ez tényleg más."
"Ha olyan más, akkor miért csak egyszer mentél el vele?", kérdeztem gonoszan.
"Azért, mert ő csak egyszer akarta. Ennyi. Különben én ezt már előre tudtam."
"Micsoda?...Tudtad, és ennek ellenére elmentél vele?"
"Most mi van? Adod itt nekem a prüdöt?"
"Hülyeség. Nem így gondoltam ", mondtam vonakodva, de mégsem hagyott nyugodni a kíváncsiság. "Nem prédikálni akarok, csak nem tudom felfogni, hogy hogyan tudtad felfedezni egyetlen éjszaka alatt, az ő kölönlegességét? Vagy, te tudtad ezt már azelőtt is?"
"Világos, hogy tudtam", mondta Kata. "Miért te talán nem vetted észre? Hiszen állandóan csak őt figyeled."
"Hogyhogy figyelem?"
"Miért? Talán nem igaz?
"No jó, a többi pasit elnézve....Hát kiválik közülük egy kicsit, az biztos. De ennek semmi köze sincs az egészhez."
"Mégis minden este itt üldögél. Olyan titokzatosan, közömbösen...A legtöbbször magányosan...", most már Kata ugratott engem.
"Igen, éppen ez az, amit nem tudok felfogni!"
Kata elkomolyodott és egy ideig némán nézett rám. Aztán komoly hangon szólalt meg:
"Ugye ismered a Mónit, tudod, az a lány aki most a Puskás Petivel jár?"
Bólintottam.
"Nos, ő hosszabb ideig volt vele. Több mint egy hónapig."
"No, és..?", kérdeztem bátorítóan.
"A pasi pontosan úgy viselkedett egész idő alatt, mintha a Móni nem is létezett volna."
"Micsoda? Hogyhogy mintha nem is létezett volna?"
"Úgy, hogy teljesen normálisan élte a megszokott életét, betartotta az összes programját, mintha mi sem történt volna, s a Móni alkalmazkodhatott utána. Például azt mondta neki: Oké édes, én a hétvégén megyek hegyet mászni a barátaimmal. Jöhetsz te is, ha kedved van. Kész, ennyi. Vagy, egyszerüen bejelentette, hogy hétvégén elutazik egy fesztiválra Görögországba. Két nap volt még a fesztiválig, tudod, te is, hogy mi a helyzet a repülőjegyekkel. Móni összecsomagolt és kifizette a drága repülőjegyet, csakhogy vele mehessen."
"Elég hülye akkor!"
"Na igen, eleinte én is ezt gondoltam. De aztán valahogyan mégis izgatott a dolog."
"Nohát...Hogy te mit nem mondasz...", mondtam lekicsinylően.
"Ne nevettes már!", nézett rám mérgesen Kata. "A vak is látja, hogy téged is mindenekfölött érdekel ez a pasas."
"Mindenekfölött?...Na, azért ez már túlzás!"
"Oké, de legalább ismerd be, hogy nem hagy hidegen."
"Jó, beismerem. De akkor legalább meséld el, hogy hogyan volt ez nálad?"
"Hogyan lett volna?"
"Mondjad már na, ne kéresd magad. Tényleg olyan nagy szám?"
"Most mire gondolsz? Az ágyban?"
"Nemcsak arra, de kezdheted nyugodtan azzal is."
"Nem szeretkeztünk. Csak ittunk még valamit, beszélgettünk, aztán lefeküdtünk és aludtunk." Kata összeszoritotta a száját.
"Miért nem?"
"Mert ő nem akarta. Azért. Még mindig nem érted? Ő nem az a fajta, aki csak "azt" akarja. Nem jutottunk el odáig, mert talán éppen nem volt kedve hozzá. Ott sem tudod megközelíteni, nem látsz bele, ugyanolyan magába zárkózott marad, mint amilyennek itt is tűnik. Egyszerüen nincs szüksége rád, nincs szüksége senki másra, érted már?"
„Értem”, mondtam, de nem értettem. Kata kezdett nekihevülni.
"Egyszerüen nem érdekli, hogy mit gondolsz róla utólag, mert ő saját magába szerelmes. De ez minden. Elvisel ha ott vagy, nem nagyképű, nem barátságtalan. Teljesen normálisan viselkedik, beszélget veled, de közben állandóan az az érzésed, hogy egyáltalán nem jelent semmit neki az, amit teszel, vagy mondasz. Hogy a helyeden akár más is feküdhetne. Ez csakugyan nagyon furcsa. Mert nem úgy van, hogy ő csak magáról beszél, vagy csak arról ami őt érdekli, vagy amiket tesz... Nem, ő alig beszél magáról, te beszélsz inkább többet, magadról és a dolgaidról....Ő nyugodtan meghallgat, s ha kéred még tanácsot is ad. Szeretkezik is veled, ha kedve van hozzá és ha te is akarod. A lányok azt mondják, hogy nem is rosszul... De nem tudod felzaklatni, magadhoz láncolni, elbizonytalanítani, befolyásolni, vagy kihozni a sodrából. Tudod, neki nincs szüksége senkire, neki nem kell senki, mert ö elvan saját magával, és neki ez elég. Ezt érzed egész idő alatt, és egy idő után valahogyan ez vonzza az embert."
Erre a beszélgetésre gondolok mindig, amikor beülök ide, és átnézek hozzá, a szemközti asztalhoz, miközben megkérdeztem magamtól százszor, hogy vajon mi vonzót találnak benne a többiek, miért vannak úgy oda érte? Vajon miért jön be minden nőnek? Katára gondolok, aki tényleg nem egy "olyan" lány. Miért érdemes olyan valakiért harcolni, akit sohasem lehet megszerezni? ...Na, helyben vagyunk, kezdek újra hülyén psziho-filózni. De mégis!...Mi váltja ki ezt a rajongást?
Apakompleszus lenne ez a lányoknál, nosztalgia, vagy harc az elérhetetlen apai szeretetért?...Vagy a félelem a közelségtől, az olyan pasiktól akik azonnal megláncolnák az embert, és az istennek sem lehet utána lerázni őket?...Akik úgy akaszkodnak, hogy szinte megfojtják az embert? Ezért inkább olyan partnert keresnek, akinél ez a veszély nem áll fenn? Vagy inkább a bizonytalanság érzése lenne az, ami vonza a többieket? A saját bizonytalanságuk érzése, az érzés, hogy soha nem lehetnek olyan nyugodtak, problémamentesek, magabiztosak, elégedettek önmagukkal - azaz olyanok mint Ő? Vagy a közömbössége teszi vonzóvá, kihívást jelent a nőknek, ezért kaphatja meg olyan könnyen bármelyiküket?
Ahogy elnézem a nőkre vadászó pasikat (és a pasira vadászó nőket is), kezdek lassan megvilágosodni. Egy bizonyos kor után, kétségbeesetten keresik a kapcsolatot, kihívóan viselkednek, mézes-mázosan, természetellenesen, szinte közönségesen. Látszik rajtuk, hogy szinte mindent megtennének, csakhogy összejöjjön a dolog, és ezt persze megérzi a másik és azonnal menekülni kezd. Mert kit érdekel egy kétségbeesetten akaszkodós pasi (nő), akit aztán cipelhet magán a másik, mint egy púpot a hátán? Nem, köszönöm! Végül is, csak az érdekes, akihez az ember mérheti magát.
Igen, rájöttem! Ez lehet az oka a sikerének! De ennek ellenére érzem, hogy ez az alapos összefoglalás sem ad magyarázatot mindenre. Vannak még válaszra váró kérdések...Tehát belekortyolok a konyakomba, és folytatom magamban a filózást. Átnézek a szemközti asztalhoz és megkérdezem magamtól újra és újra: Vajon miért vonz engem tulajdonképpen ez az öntelt alak?
Graz 2012 júl. 4
Csak három sor volt arra a levélpapírra írva, amit a vonaton a velem szemközt ülő hölgy újra és újra elolvasott. Másfél órán át. Budapest és Győr között. Ugyanabban a fülkében utaztunk...Elnéztem, ahogyan egész idő alatt a kezében tartja a levélkét, a melléhez szorítva, mint valami ereklyét. Nyilvánvaló volt, hogy az az írás a legnagyobb izgatottságot, és a legmélyebb érzelmeket váltja ki belőle. Remegve ült a helyén, szinte észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Néha könnyes szemmel elmosolyodott és hosszú ideig elmerengve nézett ki az ablakon. Aztán hirtelen elkomolyodott, elpirult, és szinte hitetlenkedve olvasta el újra. Újra és újra! Azt a három sort. Győrben hirtelen felállt és kiszállt a vonatból. Én hosszú ideig mosolyogva és kissé csodálattal néztem utána. Csak később láttam meg, hogy a levélke ottmaradt összehajtogatva a vonatülésen. Elvettem. Sokáig nem néztem meg. Csak tartottam a kezemben és próbáltam kitalálni... Vajon mi állhat benne? Számtalan gondolat megfordult a fejemben. Jó gondolat, rossz gondolat! Győr és Graz között. Számtalan emlék is felidőződött bennem - személyes emlékek. Aztán röviddel Graz előtt nagy levegőt vettem és megnéztem. Csak három rövid mondat volt a papirra írva. Három sorban: "Szeretlek! Te is szeretsz? Ha igen, akkor szállj ki Győrben. :)
Miután kiérek a város házai közzül, s elindulok a Várhegyre vezető ösvényen, a tavasz társul hozzám: meleg szellővel dudorászik a fülembe. Hegyen, völgyön már ő az úr. A tél nehezen adta fel a küzdelmet, az eltünt hó nyomán még sápadt a föld ábrázata, de már a zöld foltok és az aranybarkás fűzek jelzik, hogy győzött az élet. A jég bilicseiből szabadult patakocskák, nevetve vágtatnak lefelé a Várhegy oldalán, és a tavaszi virágok boldogan dugják ki a fejüket, az életet adó napfényben.A madarak vidáman csattognak, hangos kiáltással adnak titkos jelet egymásnak: itt a tavasz, itt a tavasz!!....
Mintha álomba járnék...Ámulva - bámulva nézelődöm a tavaszban, s mint mindig, amikor itt fent vagyok, szemeim akaratlanul is a távolba néznek.
Otthon vagyok gondolatban, az én erdélyi kis szülőfalumban. Ilyenkor otthon a kertünk tele van apró pici hóvirágokkal. Mindennek tavasz illata van, szinte hallani, sóhajt, lélegzik a föld. Magot vár, anyaságra vágyik. De még csipősek a reggelek és hidegek az éjszakák, várni kell a kerti munkákkal. Az emberek figyelnek a földre, s ilyenkor már türelmetlenül várják, hogy kezdhessék a vetést. Sokan nem is tudják, hogy mennyivel jobb a földel dolgozni, egymásra és a földre figyelni, mint egy irodában ülni. És mégis sokan otthagyják a földet és irodában ülnek... Emlékszem, sohasem az aratást vártuk, hanem a vetést. A kezdetet, a reményt.:) Mert ott kezdődik minden, abban a porhanyós földben várakozó pici magocskában.
Van egy szivemhez közel álló ember.Ő fedte föl nekem a titkot. Hogy a legszebb idő, amikor elsőt sóhajt a föld tavasszal. Olyankor más lesz a levegő illata és ez az illat erőt ad, bizakodással tölt el. Talán azért szeretem én is a tavaszt. Mert újra elkezdődik valami...
Visszatérve a városba, hatalmas boldogság és hála simogatja a lelkemet. Ma elébe mehettem még egy tavasznak. A negyvennyolcadiknak.
(Graz 2011 tavaszán)
1
„Ne múljon el a nap a te haragoddal.”
Az alvás, a pihentető alvás. Az alvás és az álmok. Az alvás a halál testvére. Behunyod a szemed, és nem tudhatod, hogy kinyitod-e még valamikor. Ahogy öregszik az ember, annál jobban hajlik arra, hogy még napfelkelte előtt felkeljen. Ahogy öregszik az ember, annál nagyobb félelemmel tekint az éjszaka felé, "nem tudok elaludni, " ha lefekszem mindenféle az eszembe jut", "hülyeségeket álmodok", "olyan közel vagyok a halálhoz, "álmodom a halálról"...
"Ha napközben veszekedtél valakivel, este mielőtt aludni mész, békülj ki vele. Megtörténhetik, hogy meghalsz álmodban, és akkor már soha többé nem teheted meg." - ezeket a szavakat kislánykoromban halottam meg véletlenül, a nagymamám mondta egyszer anyukámnak. Talán mondanom sem kell, hogy attól a naptól kezdve mindig attól rettegtem, hogy anyám egyik éjszaka meg fog halni. Gyakran, amikor aludt, titokban odalopóztam az ágyához, és hallgatóztam, hogy szuszog-e még? Ha rémületemre nem halottam semmit, akkor megmozgattam, hogy megbizonyosodjam róla, hogy biztosan nem halt meg.
Akkoriban gyakran aludtam a nagymamánál, és amikor este durcásan és mérgesen feküdtem le, haragudva rá, és az egész vílágra, elalvás előtt mindig odajött az ágyamhoz, átölelt és megpuszilt.: "Na most már minden jól van, nyugodtan elalhatsz."
És tényleg jó volt. Ami napközben történt, az elmúlt a nappal. Semmi gyötrődést, semmi megbánást nem várt el tőlem, mert az idős hölgy tudta, hogy egy gyerek gondolkodása rövid távú, s haragja múlandó. Csak a felnőttek tartják magukat annyira fontosnak, hogy néha csekélységekért képesek napokig, sőt évekig is haragudni és gyötrődni.
"Szeretlek, nyugodt lelkiismerettel elalhatsz, ne félj, és ne gyötörd tovább magad."
Elszálltak az évek, felnőttem, elköltöztem a faluból. Család, munka, rohanás, ritkábban látogattam a nagymamámat. Egyszer jött az üzenet: "ha még egyszer látni akarsz..."- és én rohantam.
„Á, nem komoly”- mosolygott ravaszul, „de te soha nem jönnél, és én adni akarok neked valami.”
Beszélgettünk mindenféléről, s amikor búcsúzkodni kezdtem, kihúzta féltve őrzött kincsesládájának fiókját, és kivett belőle egy kis ezüst keretű tükröt. „Ezt a tükröt tartotta az édesanyám a kezében halála pillanatában is. Most már a tiéd. Nézz bele minden este elalvás előtt, és gondoskodj róla, hogy soha ne keljen lesütnöd a szemed saját magad előtt.”
Nézz tükörbe. Minden este, elalvás előtt!
De mondhatjuk másként is. Imádkoztál-e ma este? Végiggondoltad a tetteidet?
Mások veszik a pórázt, füttyentenek a kutyának, és sétálnak egyet a csillagok alatt, végiggondolva a nap eseményeit. Van olyan is aki verset, vagy naplót ír, vagy leül meditálni. Csak egy pár percet minden este. Mit csináltam ma, mit hagytam el holnapra? Kit bántottam meg, kinek okoztam csalódást, hányszor hazudtam, kit csaptam be, kiről gondoltam, mondtam rosszat?
Mit akarok, mit kellene holnap jobban csinálnom? Ki voltam ma? Ki lehetnék holnap?
Csak úgy....Köszönetet mondani a sorsnak az elmúlt napért, és azért, hogy talán nem az utolsó volt. Egy „utolsó ítélet"-et hozni, mielőtt végleg átadjuk magunkat az alvásnak. A halál testvérének.
m
Nagyon szeretek sétálni a grazi Várhegyen, ha tehetem akkor gyakran meg is teszem. A magas fák, a bokrok, a környezet, a nagybányai Virághegyre emlékeztet engem, ahol sokat sétáltam, csatangoltam, kirándúltam kislánykoromban a barátaimmal.
Az egyik ilyen késő délutánni sétám során váratlanul megeredt az eső....De nemcsak esett, hanem hirtelen úgy kezdett zuhogni, hogy azt hittem, hogy rámszakadnak a fellegek. Volt nálam esenyő, de ilyen felhőszakadásban nem sokat segített...Hogy valahogyan védjem magam, behúzódtam egy magas fa alá.
Bakapcsoltam a telefonomon a rádiót, hogy hamarabb teljen az idő, és a híreket hallgattam...
Csupa rossz hírek: atomkatasztrófa, háborúk, gazdasági válság, afrikai menekültáradat....És közben esteledik ..És én a felhőszakadás kellős közepén!....Ez aztán szuper!...Majdnem elsírtam magam.:(
Nem messze tőlem egy férfi áll, és látom, hogy figyel. Ő is a híreket hallgatja velem együtt....Egy ideig szótlanul állunk egymás melett.
Most biztosan elkezd valamit - gondolom magamban - és beszélni fog az atomkatasztrófáról, a háborúról, a gazdasági válságról, vagy az afrikai menekültáradatról.
Hamarosan meg is szólal:
"Ön tudja, hogy a nyírfakéreg vizesen is jól ég?"
...Micsoda?... - jút el az agyamig a kérdése - miről beszél ez?...
Ránézek. Normálisnak tünik. Végignézek magamon... Magas sarkú cipő, csinos szoknya, piros fodros esernyő,körömlakk...Igazi nagyvárosi hölgyhöz illő "szerelés".
Illően felhúzom az orrom:
"No és mit használ az nekem, ha én ezt tudom? - kérdezem kissé kényeskedve és értetlenül.
"És az mit használ most nekünk, hogy tudjuk a a híreket a háborúkról és a katasztrófákról?" - kérdez vissza.
Ránézek....Mosolyog. Hogy ennek a pasinak milyen igaza van! - gondolom. Az eső közben zuhog...De már nem bánom. Már én is mosolygok.:)
Naná, hogy én is tudom!....;) A nyírfkéreg vizesen is nagyon jól ég.
kemalka
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egy csodálatos gondolat:
Csak a napsugár mosolygott be a nyitott ablakon, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet lehet őszinte és könnyű