A felesége egy életen át gyötörte. Csináld ezt, csináld azt! Fogd be a szád, ne beszélj marhaságokat! Vagy: Hol voltál? Kivel voltál?

    Egyszer megtörtént, hogy egy üzemi kirándulásról több mint egy hónapig nem ment haza. Ottmaradt egy parasztasszonynál, és nem csak azért, mert az kakast vágott a tiszteletére.

    A asszony nem tudta, hogy hol lehet, de gyorsan kiderítette, és bombázni kezdte őket a levelekkel, telefonhívásokkal. Fenyegetőzéssel, siránkozással, ígérgetésekkel végül is elérte, hogy feladta és hazament.

Megbocsátott neki, de egy életen át emlegette, reggel, amikor felébredt, délben, ebéd közben, és este, amikor meg szerette volna megnézni a tévében a híradót.

    Történt, hogy megbetegedett, s az asszony olyan buzgalommal kezdte ápolni, hogy végül is be kellett feküdnie a kórházba. Ezentúl mindig talált valami betegséget, ami miatt hosszabb-rövidebb ideig benntartották. Sőt, valahogy elérte az orvonál, hogy kétszer egy évben szanatóriumi kezelésre küldje jó messzire az otthonuktól.

    - Nem drágám, sajnos te nem jöhetsz velem, az orvos pihenést, teljes nyugalmat, alvást írt ki nekem.

    - Szó sem lehet róla, hogy egyedül mész! Te nagyon jól tudod, hogy mit tettél velem akkor, amikor egyedül engedtelek el arra a kirándulásra.

    De az orvos hajthatatlan maradt, ragaszkodott az alvókúrához és a a teljes nyugalomhoz. Igy aztán sikerült neki mindig egyedül utaznia.

    De egy napon komolyan megbetegedett. 

    "Ha még egyszer látni szeretnél...." - mondta  a telefonba, és én azonnal indultam...

    Ahogy néztem a vonatablakból az egyre ismerősebb tájat, megrohantak az emlékek, gyermekkorom legapróbb részletei is, úgy törtek rám, mintha tegnap történtek volna.

    Szomszédok voltunk, együtt nőttünk fel, este is csak nagy harcok árán tudtak a szüleink elválasztani minket egymástól. Idősebb volt nálam, csendes, komoly fiú, olyan könyvkukac típus. Szeleburdi kislányként sokat bosszankodtam a nyugalmán, nem tudtam elképzelni, hogy tud valaki nyári délutánokat olvasással tölteni, és mi lehet egy virágon, vagy egy pillangón az, amit hosszú percekig lehet nézni. Szerette a szépet, a művészetet és az irodalmat, s bizony egy egész dalt végig kellett fütyülnöm az ablaka alatt, hogy kicsalogassam a szobájából. Csatangoltunk a közeli erdőben, úszkáltunk a Lápos folyóban és Ő közben Petőfi  és Ady verseit szavalta.

    Soha nem telt be a természet csodálatával, türelmesen tanítgatott engem, hogy ne csak nézzek, lássak is, és ne csak olvassak, hanem értsem is.

    Hosszú évekbe telt, amig látni és érteni kezdtem, de akkor már régóta távol éltem tőle. 

    Lassan felcseperedtünk, elköltöztünk a vidékről,  Ő  dolgozni kezdett a közeli városban, elváltak útjaink.  Egyszer izgatottan hívott, hogy látni szerene. Meglepett a furcsa viselkedése, csillogó szeme, boldog mosolya.

    - Megtaláltam  - mondta fojtott hangon, egy fényképet húzva elő a zsebéből. - Ugye milyen csodálatosan szép? Ő lesz a feleségem.

    A fényképen számomra addig ismertelen, gyönyörü nő mosolygott vissza rám. 

    Egy hónap sem telt el, felhívott, és boldogan mesélte, hogy összeházasodtak.

    Egyedül feküdt a szobában, amikor beléptem. A nővér felemelte az ágyat a fejénél, hogy láthasson engem.

    - Most én vagyok a soron - mondta -, most már annyi nekem.

    Igazi ateista volt, mindig mondta, hogy ő nem hisz sem Istenben, sem mennyországban, sem utolsó ítéletben, de most megkérdezte.

    - Vajon mi lesz velem azután? Te mit gondolsz?

    Tétováztam... Most kezdjek el prédikálni, okoskodni?

    Olyan furfangos, gúnyos mosollyal nézett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Végül kinyögtem:

    - Tudod mit? Menj csak nyugodtan előre, majd később, amikor utánad megyek, megbeszéljük ezt is.

    Nagyot kacagott, aztán játszottunk egy kártyapartit, és Ő győzött, mint általában mindig.

    Búcsúzáskor azt mondta:

    - Akkor várlak, találkozunk a túloldalon, ha tényleg komolyan gondoltad.

    - Igen, komolyan gondoltam. Viszlát odaát.

    Vagy két hetet élt még. A felesége éjjel-nappal az ágya melett ült.

    - Maradj otthon, édes - kérte, de az asszonyt nem lehetett onnan elmozdítani. A nővér mesélte, hogy végül az orvos erőszakkal ültette be egy taxiba.

    - Önnek  most már nagyon fontos, hogy rendesen kipihenje magát!

    - Mindnyájan tudtuk - mondta a nővér -, hogy szeretett volna végre egyedül maradni, időre és nyugalomra volt szüksége, hogy kitisztíthassa a lelkét. Ez az utolsó munka, amit meg kell tennünk, és ehhez szükségünk van a csendre, az egyedüllétre. Elég volt neki egy este és egy éjszaka. Nem aludt el, csak lassan megváltozott a légzése. Sikerült neki békében elhagynia a világot. Kora hajnalban, teljes nyugalomban meghalt.

    - Azonnal hívniuk kellett volna engem! - kiabált másnap reggel a felesége. - Mindig ott voltam melette, mindent megtettem érte! Mindig a háttérben voltam, árnyékként követtem mindenhova! És alig megyek el egy pillanatra, meghal nekem. Hogy tehetette ezt velem?

    Sokáig emlegette utána még, hogy feláldozta a szépségét, a fiatalságát és az életét egy olyan férfiért, aki valamikor megcsalta őt, és képes volt úgy meghalni, hogy még csak el sem búcsúzott tőle. 

A napsugár úgy mosolygott be a nyitott ablakon azon a vasárnap reggelen, mintha azt az érzést akarta volna kelteni, hogy az élet  őszinte és könnyű, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint amilyen mögöttünk van.

    A konyhaasztal sarkánál ült, kedvenc kávéscsészémet szorongatva, behunyt szemmel, s arcán a jól ismert szomorkás mosolyal élvezte a nap meleg sugarát, amely kéjesen ölelte át meztelen felsőtestét.

    Tavasz volt, a levegő tele élettel, virágillattal, madárcsicsergéssel, s a kávé illata csalogatóan lopakodott be a hálószoba nyitott ajtaján - a bóditó kávéillat, ami azelőtt mindig kicsalogatott engem az ágyból. De most csak feküdtem némán és tehetetlenül, csodálkozva nézve ezt a valójában idegen embert, aki a saját lakásomban, a kedvenc kávéscsészémmel a kezében, olyan otthonosan ül a konyhaasztalnál, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

    Szinte lélegezni sem mertem, nehogy megzavarjam a mély csendet és nyugalmat, ami körülvett bennünket. Olyan pillanat ez, amilyet csak ritkán él át az ember, amikor mozdulni sem tud, mert minek? Hogy mindent elrontson?

    A lélek nyugalma ez, amikor nem kell semmit sem mondani, semmit sem tenni, semminek sem megfelelni... Csak úgy lenni.

    Mintha megérezte volna, hogy nézem, lassan, óvatosan felém fordította a fejét, az arca nem változott, de a szemében valami szomorúsággal kevert vágyódás csillogott.

    A nyitott  ablakon beáramló szellő beletúrt őszülő hajába. Szótlanul néztük egymást, s éreztem, ahogy  lassan átjárja testemet az elmúlt nap és éjszaka szeretetének meghitt melege.

    Ajándék - gondoltam -, ajándékot kaptunk a sorstól, egy napot és egy éjszakát. Olyan ajándékot, amit mindketten több mint negyven éveig kerestünk és vártunk. És amikor mindketten feladtuk, amikor már egyikünk sem remélte, hogy megtalálja, akkor egyszer csak itt van.

    Két ember, aki nem vár semmire, nem küzd semmiért, két egyenlően erős fél, aki egész eddigi életében mindig mások támasza, mások Valakije volt. Két ember, akinek valójában nincs szüksége egymásra, nem akar egymástól semmit, nem kér számon semmit, nem vár el egymástól semmit, csak egyszerűen együtt akar lenni... Csak ennyit.

    Aztán a sors, vagy a végzet összehozza ezt a két embert. Mint amikor két fa lassan, s valami véletlen folytán egymásfelé kezd hajolni, addig, amíg a koronájuk összeér, összeölelkezik, de a gyökereik távol vannak egymástól.

    Először életemben éreztem ezt a mély megnyugvást, hogy minden úgy van jól, ahogy van, olyan lehetek, amilyen vagyok, mert ez az ember nem kérdez semmit, nem furcsál semmit, semmilyen szándékot nem keres, csak itt van. Velem van.

    Két szabad lélek találkozása ez, a nyugalom , a szabadság, a csoda megélése.

    Lassan, mint aki nem akarja megzavarni a csend nyugalmát, letette a csészét, az egyik kezével végigsimitotta széltől felborzolt haját, a másik kezével az inge után nyúlt. De keze megállt a levegőben, s arca még szomorúbb lett.

    - Ha most maradok, örökre megváltozik a körülöttünk élő emberek élete is. Valóban ezt szeretnéd?- kérdezte alig halhatóan.

    - Szeretnék az idők végezetéig így maradni! - sikoltotta bennem valaki, ott legbelül, de szólni nem tudtam. 

    Csak a fejemmel intettem nemet.

    Többé nem szólt, de gondolatai visszatükröződtek az arcán, mert mosolya még szomorúbb lett. S ahogy néztük egymást, lassan folyni kezdtek a könnyeim. Érdekes módon nem éreztem fájdalmat, csak mélységes mély hálát.

    Behunytam a szemem, hogy megállítsam a píllanatot, a rohanó időt. Nem tudom, meddig feküdtem így, de amikor újra felnéztem, már nem volt senki a konyhában.

    Csak a napsugár mosolygott be a nyitott ablakon, mintha azt az érzést akarná kelteni, hogy az élet lehet őszinte és könnyű is, még egy olyan nap és éjszaka után is, mint ami mögöttem van.

Hogy mi jár a fejemben?.....
Nagy megdöbbenéssel és felháborodással hallom, hogy újszülött unokámat, az alig két hónapos Nikolettát, nem hagyják ünnepélyesen bemutatni a koltói református egyházban, a koltói gyülekezetnek, hanem mint egy "szégyenfoltot", elrejtve a gyülekezet szeme elől, csak a paplakon hajlandóak megkeresztelni - annak ellenére, hogy református szülők, keresztszülők, nagyszülők gyermekeként, Isten és mindannyiunk örömére látta meg a napvilágot. Az ok, vagy kifogás, az a dogmatikus felfogás, hogy a szülők (még) nincsenek hivatalosan összeházasodva.
A hívő magyar nép ajkán, több helyen a magzatot áldásnak, az áldott állapotban lévő asszonyt áldottnak nevezik. Tudjátok, hogy miért...? Azért, mert "az új élet Isten ajándéka az ember számára" (L.1,28) Amikor Jézushoz hoztak kis gyermekeket, hogy megáldja őket, ő nem firtattatta, hogy a szüleik milyen vallásosak, hogy van-e hivatalos papírjuk, hanem kedvesen megölelte és megáldotta a gyerekeket. A keresztség nem társadalmi kérdés, hanem üdvkérdés! Az emberi jogok nem vetekednek az istenivel!
"Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket"... Vagy jöjjek a pszichológiával? Két hónapos korban még nem különül el a gyermek és az anyja, az anyának joga és kötelessége dönteni a keresztelés mellett!
Én is úgy gondolom, jó ha tartozunk egy közösséghez, de ez a történet így olyan szűklátókörűséget mutat, amit még egy begyepesedett presbitériummal rendelkező egyházról sem tételezek fel. A megkeresztelt gyermekek keresztény nevelése ugyanis nem csak a szülők, hanem az egész plébániai közösség feladata és felelőssége! De ilyen kezdettel, hogyan és minek?... Lehet ezt komolyan vehető szentségkiszolgáltatásnak venni?
(Ez az írás hamarosan megjelenik nyilvánosan az idővonalamon és a koltói csoportban)
Kemenes Hajnalka