|
Elértem egy évszázad derekára, és ez már az a kor, amit letagadni sem érdemes.Túl sokat nem is akarok ezzel a ténnyel foglalkozni, csak annyit amennyivel éreztetni tudom, hogy mennyire nincs jelentősége az éveim számának.
"Egy nő az 50 éves születésnapján elkölt egy csomó pénzt ránctalanításra, kozmetikára, frizurára, ruhára és amikor úgy érzi, hogy a lehető legjobbat kihozta magából, nagyon fel van dobva, elindul a városban. Először az újságosnál vásárol, majd fizetéskor megkérdezi:
- Mit gondol, hány éves vagyok?
- 34.
- 50! - mondja, és önelégülten távozik.
A McDonald’s-ban is fizetéskor megkérdezi:
- Mit gondol, hány éves vagyok?
- 31.
- Pontosan 50 vagyok!
Szinte a fellegekben jár, amikor a buszmegállóban meglát egy öregurat.
- Mit gondol uram, hány éves vagyok?
- Nézze asszonyom, én már 80 éves is elmúltam, nem túl jó a látásom, de van egy biztos módszerem, amivel pontosan meg tudom határozni a korát. Ha megengedi, hogy benyúljak a melltartója alá, egész pontosan meg tudom mondani a korát.
Erre nem számított a nő, de nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért beleegyezett. Félrevonultak a bokrok mögé, az öregúr szép finoman becsúsztatta mindkét kezét, körbejártatta, megemelgette, megtapogatta, a nő már kezdett türelmetlen lenni:
- Na?
- Asszonyom, maga pontosan 50 éves.
A nő nem hitt a fülének.
- Honnan a fenéből tudja ilyen pontosan?
- A McDonald’s-ban ott álltam maga mögött a sorban."
Apropó letagadás...Találkoztam ma egy emberrel, aki mindig mindent megtett azért, hogy minél fiatalabbnak nézzen ki, mindig tipp-topp frizura, drága kozmetika, fiatalos cuccok, plasztikai mütétek, stb…..Hihetetlenül jól nézett ki, de nem tartott sokáig, mert most, akit láttam annyinak nézett ki, mint amennyi, ráadásul egy kicsit megkeseredett arcvonásokkal.
Rengeteget számít a belső béke, az igazi elégedettség nem csak a világgal szemben, önmagunkkal szemben is. Bármit teszünk, az ahogy érzünk, nem csak a lelkünkbe íródik bele, meglátszik a külsőnkön is.
Szóval...:) Túljutottam az emberélet útjának felén, már nem tudok nagyon más lenni mint eddig voltam, de ugyanaz sem lehetek már. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: elfordul a világtól, mindent otthagy és elkezd valami újat – ami aztán vagy sikerül, vagy nem – illetve elfogadja magát, és örül annak a helyzetnek, amit megkapott az élettől. Az elsőt már megtettem 40 éves koromban, most próbáljam a másodikat?...Vagy lépjek inkább tovább?...
Fiatal vagyok még. A lelkem. Csak a testem kopik. (A változatosság kedvéért ma a jobb térdem zsibbadására ébredtem...)
Elhatároztam, hogy innentől kezdve már nem fogok tovább öregedni. Szépen visszafordítom a kopásokat. Kijavítgatom a sérüléseket és a franc fog gyűjteni járókeretre!... Úgy érzem, hogy rengeteg dolgom van még. Lehet, át is kellene írni a pszichológiai könyveket, hogy az évek növekedésével csökkennek a célok, mert ennek az én életem igencsak ellentmond. Jól tudom már: ha ráállok valamire, akkor képes vagyok a feladat teljesítésére. A gonoszkodásra nem fordítok energiát, ahhoz már túl öreg vagyok.
Nem akartam különösebb születésnapi ömlengésbe kezdeni, csupán annyit jegyeznék meg, hogy ez a szép kerek kor meghozta nekem azt a fajta magabiztosságot, önbizalmat amire mindig is vágytam. Tisztán, őszintén gondolkodom az élet dolgairól és pontosan tisztában vagyok a céljaimmal. Életem eseményei olyan tapasztalatokkal gazdagítottak, hogy bátran mertem belevágni abba a felfedezőútba, ami hozzásegített ahhoz az állapothoz, amit talán a legjobban szabadságként lehetne meghatározni. Örömmel élem a mindennapjaimat, már nincs szükségem mások elismerésére, az állandó kutakodásra magamban, és az élet nagy igazságainak folytonos elemezgetésére sem. Nincs szükségem rá, hogy megmondják ki vagyok, miért vagyok, hiszen megtaláltam mindent, ami boldoggá tesz. Amiket ehhez hozzá olvasok, tanulok, azok már inkább "csak" finomítják, csiszolják ezt a magabiztosságot, tágítják az ismereteimet.
Tény, hogy el kellett fogadnom, hogy nincs "valódi hatalmam" a dolgok fölött. Nyugalmat és harmóniát teremtett ez a felismerés bennem. Ma már az intuícióra alapozom a mindennapjaimat. Megérzem, hogy ki a jó Ember és ki az akit nagy ívben kerülni kell. Ha úgy érzem, hogy amit csinálok az jó, akkor csinálom, még akkor is, ha mások szerint nem helyes. Ha azt érzem, hogy amit csinálok az rossz, akkor abbahagyom, még akkor is, ha támogatnak benne. Ezek érzetek. Az esetleges kételyek ma már nem ingatnak meg. Ma már tudom mi a jó nekem.
Lehet, hogy a kapcsolataink miatt vagyunk itt, mégis...Én olyan vagyok mint egy sziget. Erre már rájöttem. Szeretem ezt a kis szigetet, biztonságban érzem itt magam. Gyakran és szívesen elvolulok ide a világ zaja elől, de nem zárkózom be.
Tehát, mára összegeztem magamban: Minden, amit tudnom kell itt van körülöttem. A csodás természetben, a gyerekeimben, a szeretteimben, a szerelememben, barátságban, ölelésben, munkában, egy jó könyvben, beszélgetésben, egy szép napban...Ez minden. Megtalálni a legegyszerűbb dolgokban, a legnagyszerűbb érzéseket. És megélni... Ennyi.
Te jó ég! Fél évszázados vagyok?... :o
Ma délután a fogyatékosok találkozóján voltam, itt Grazban, és életem legcsodálatosabb meglepetését éltem meg. Még azok is, akiket nem ismerek hozzám karikáztak, kézfogással köszöntöttek (van aki a kezét sem tudja felemelni, én fogtam meg az övét), gratuláltak és elénekelték nekem magyarul a születésnapi himnuszt: "Boldog szülinapot Hajnalka!" :) Visszagondolva és olvasgatva a sok köszöntést könnyezek...Könnyek. A meglepetés, a meghatódottság, a boldogság könnyei ezek. Köszönet Azoknak, akik egy percre is gondoltak rám itt az éter hullámain keresztül. Külön köszönet Azoknak, akik felhívtak, s akik ma igaziból is megöleltek. Mennyi csodára képes egy kis odafigyelés, egy kézfogás, egy pár kedves szó, egy ölelés, egy szeretettel küldött őszinte gondolat!
Köszönöm Teremtő Isten!
(Húsz év múlva majd ismét hetvenkedek..;) )
Ludwig van Beetoven: Allegro ma non troppo...
Egy pillanatra még itt vagyok, de aztán már csak a zenét hallom..Átélem, követem lépésről-lépésre minden taktusát. A hangok magukkal ragadnak egy másik világba, a zene, a hangulat, az érzelmek világába.
Behúnyom a szemem; most már nem létezik számomra más, most már csak én vagyok és az érzéseim...Úgy érzem, hogy lassan megtellik a tér, valami vibrálóan érzéki, örömteli hangulattal. Ez a dallam elfeledteti velem a gondjaimat, már nem gondolkozom, csak egyszerüen vagyok....Érzem az ütemet, vele lüktet a lelkem, jó kedvem van, jól érzem magam.
A zene véget ér. Kinyitom a szemem. Mosolygok....Igen, jól vagyok!..Még akkor is, ha azelőtt nem éreztem jól magam. Érzem, hogy most már minden jól van úgy ahogyan van... Megnyugodtam.
De néha hallani sem akarom Beethovent!... Néha sikoltani, ordibálni szeretnék, belekiabálni a világba a haragomat és a fájdalmamat.
Miféle világ ez körülöttem?... A hülyék mondják meg mit tegyek??!! ..
Ehhez a hangulathoz nem elég Beethoven, valami vadabb, szenvedélyesebb zene kell, hogy kitombolhassam magam..
Nem, most Orff: Carmina Burana-ja sem elég..Talán rock?...Igen!...Hard rock!!...Ez kell most nekem, hogy világgá üvölthessem a mérgemet. Be is teszem most a "kemény fiúkat" és maximális hangerővel, ahogyan a számon kifér velük énekelek.
Aztán miután jól kitomboltam magam, a szomszédaim örömére, kicsit alábbhagyom...
Mit hisztizek - szidom magamat - hiszen a kör közepén állok és körülvesznek jóbarátok......Meg aztán azt is tudom magamról, hogy nem félek amig élek, mert várnak a messzeségek.. Ha kell, vándorlok, s nem állok meg soha!....
Lassan lecsillapodok, most már csak magammal van bajom...Miféle világ ez körülöttem, és hová tüntek az álmaim?... Nem maradt egy sem, te vagy talán az egyetlen?...Igen, rájöttem, hogy nemcsak te vagy....Most már azt hiszem, hogy renben vagyok.
Máskor játékosan jó a kedvem. Ilyenkor sokat mosolygok, örülök mindennek...Hát nem gyönyörü egy ilyen nap?..
Játszani, táncolni, ugrándozni szeretnék, s legszivesebben magamhoz ölelném az egész világot...Jöjj cigány, húzdd a nótám...Mert szép város Kolozsvár....Vagy talán Graz?...:) Mindeggy, nem az a lényeg!....:) A fő dolog az, hogy a lányok mind angyalok és a férfiakkal csak komédiáznak..;) Ők pedig mindig vágynak egy nő után, ezért sohasem haragusznak meg nagyon ránk...;´ És ha most éppen nem is, de majd egyszer, túl az óperencián megtaláljuk egymást ...És boldogan élünk amig meg nem halunk. :)
Ó, egy kis tánc sem ártana....Csavard fel a szőnyeget...Gyújtsd meg a petrólium lámpát...Táncolj, gyere táncolj még, ez a rejtelmek éjszakája csak a miénk...Vagy már kidőltél?...:)
Hadd nosztalgiázzunk most kicsit...Hisz azért vannak a jó barátok, hogy az eltünt boldogságot, visszaidézzék egy álmos hajnalon... Panaszlodom... Valaki áttáncolt az életemen, pedig sok mindent tettem érte...:( Csak egy kis emlék maradt nekem...De volt-e más bolond ki így szeretett téged? - jút eszembe hirtelen.
No, de azért még nem kell a boldogságtól búcsút venni, mert nem ez az utolsó tánc... Lesz még csókkirály is, álomarcú lány is...Sőt, még gyöngyhajú, vagy őszhajú lány is....És hiába húll az elsárgult levél, lesz még virágos a rét, lesz még szíved az enyém...Mert szép, szép a szerelem....Ajajj....jajajj...;) Csak bátran, mert a réten mindenki, talál virágot (ha nem mást, akkor egy száll harangvirágot), nemcsak a húsz éveseké a világ!!..;)
Tudom...tudom...Szörnyű vagyok. De most ilyen a hangulatom.:))
Aztán vanńak napok, amikor kicsit szomorkás a hangulatom...Jöhetnek a magyar nóták, hiszen sírva vigad a magyar!
Tudod mi a bánat, eldalolom néked... - jut eszembe mindig az első nótám. Aztán gyorsan átváltok a mostanira: Nem tudom az életemet, hol rontottam én el...No hol?...Talán a Maros menti fenyves erdő aljában?..;) Hmm...Pedig megmondta az édesanyám, hogy ne járjak a fiúk (lányok) után. De mit tehettem volna, ők jártak énutánnam!... Mert szép is vagyok, jó is vagyok csak egy kicsit csalfa vagyok....;)
Ne szidjatok soha engem, én a szidást nem érdemlem, nem tudok más lenni...De meglátjátok, hogy majd..., ha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre, és úgy elszállok, mint a fecske magasan a levegőbe. Amerre én járok bámúl a világ.....Mert meglátod, hogy elmegyek az életedből...Elmegyek, hogy ne láss többé, légy te boldog mindörökké, ha neked így könnyebb...Gyere Bodri kutyám szedd a sátorfádat, elüztek bennünket, kövesd a gazdádat....De ha ír majd édesanyám, írjon a falunkról, küldjön egy szál virágot az öreg akácunkról... Írja meg, hogy az emberek, sajnáltak-e, hogy el kelett mennem? Írja meg, hogy magán kívül, megsiratott még valaki engem?....
Hát igen.. Ez is egy hangulat....:(
Néha... Főleg esténként, különös hangulat tör rám...Felébred bennem valami érzéki, de mégis gyöngéden símogató, kellemesen fájdalmas vágy...Ilyenkor zajérzékeny vagyok, nem kell szöveg, csak valami halk megnyugtató, gyöngéd, lelketsímogató dallam....
Késői romantika, talán Chopin?... Schumann, Liszt, vagy inkább újra Beethoven?... Igen, valami ilyesmire vágyom...
Egy ideig könnyes szemmel nézem a csábítóan titokzatos holdat, aztán behúnyom a szemem....
Halkan felcsendül Beethoven Holdfényszonátája, és azonnal magával ragad...Már csak a zenét, hallom, már nem vagyok itt, repülök a zene, az álmok, az érzelmek világába...Most már nincs semmi baj, már nem érzek fájdalmat, csak érzéki símogatást...Aztán lassan megnyugszom, a zene dallamára lassan betölt a testi lelki harmónia... A kiegyensúlyozottság, a nyugalom és a béke érzése.
kemalka
Itt élnek ők velünk: a könyvespolcainkon, az éjjeli-szekrényünkön, függnek a falainkon; alkotásaikat áhitattal nézzük, olvassuk, vagy hallgatjuk. Ők a mi nagy géniuszaink, tálentumaink. Alkotásaikban, verseikben, regényeikben, festményeikben, csodálatos zeneszerzeményeikben vagy filozófiai eszmefuttatásaikban azt sugalják nekünk, hogy az élet csodálatosan szép, azt igérik, hogy édemes és lehet hibátlanul, igazan, hűen, nemesen, becsületesen, etikusan élni, s mindig a szépre, jóra, perfekcióra törekedni, mert tulajdonképpen ez az ami az embert Emberré teszi. Itt állnak ŐK előttünk, mint valami hősök. Az alkotásaikban. De vajon hogyan éltek ők maguk?... Miért van az, hogy a művészgéniuszok ragyogását mindig csak a temetőben, a föld alól vették észre?
Biztos ismeritek azt a hülyeséget, hogy az őrültet és a zsenit csupán egy hajszál választja el egymástól. Persze ez így nem igaz, de a géniuszokra általában a mániás depresszió előfordulása jellemző. A szélsőséges kedély. A zseni az egyik pillanatban, az ihletettség lázában elhiszi magáról, hogy ő az atyaúristen, ő a próféta, aki megváltja a világot. Ezekben a pillanatokban fantasztikus dolgokat alkotnak. Igen ám, de ezek az emberek istentelenül túlfeszítik, kiaknázzák az agyukat, utána pedig következik az alkotói válság, a depresszió. Mindkét állapotot nehéz elviselni. Pláne a zseni környezetének...
Gyakran képezi vita tárgyát, hogy számít-e a művészek magánélete. Hiszen ha kicsit belemélyedünk az életrajzokba, igazán érdekes adatokra bukkanhatunk. Olvasom, hogy Villon többször volt börtönben, Baudelaire kábítózott és (gondolom egy mókás pillanatában) zöldre festette a haját, Varlaine pedig elhagyta családját Rimbaud-ért (aki történetes szintén férfi volt...), majd rálőtt, mikor az el akarta hagyni. A nagy költőknek sem volt tehát hófehér a lelke.
Aztán itt van nekünk (hogy magyar vizekre kanyarodjunk) Ady, Petőfi, József Attila...Petőfi Sándor 26 évig élt, József Attila 32 éves korában halt meg, Ady Endrét 42 évesen temették el.
Tény, hogy az igazi géniuszok, a kreatív géniuszok, akik új világot teremtenek, a Bólyaik, a Petőfik, a Mozartok, a Bartókok, az Ady Endrék, a József Attilák. Ők a saját korukban többnyire el nem ismert és borzasztóan szerencsétlen emberek. Nem véletlen, hogy a magyar költőgéniuszok jelentős része iszákos volt vagy öngyilkosok lett, hogy rengeteg társadalmi konfliktuson mentek keresztül. Az efféle embereket rendkívül nehezen viseli el a társadalom. Csinszka egy helyen azt írja, hogy Ady Endrének havi baja volt. :) Havi baja?! Pedig az csak nőknek szokott lenni! Kiderült, hogy a költőnek szerződése volt a Nyugattal, hogy minden hónap második napjára kell írnia egy verset. De hát egy Ady Endre kaliberű zseni nem így működik. A kínos kötelesség nyilván feszítette Ady idegrendszerét és azt találta ki, hogy a kötelező írás előtt megivott négy-öt liter bort, mert szerinte közvetlenül a kijózanodás után írja a legjobb verseket.
Egyszer én is meg akartam győzni egy művész ismerősömet, hogy ne ígyon olyan sokat. Ezt a választ kaptam: "Értsd meg, ha nem iszok, nem tudok alkotni. Akkor meg minek éljek." Ez egy keserves ördögi kör.
A géniuszokról szeretnék írni, a csillogó alkotás mögötti életükről. Megmutatni, hogy ők, habár műveikben tökéletesre törekedtek, azért néha bort ittak miközben vizet prédikáltak. A hétköznapi életben ők sem voltak hibátlanok. Mint ahogy mi sem vagyunk. De ennek ellenére mindannyian egyenként értékesek vagyunk. Még akkor is, ha nem vagyunk (leszünk) zsenik. De még ki tudhatja? :)
Olyan szépen mondja Szécsi Margit, hogy a művészgéniuszok ragyogását mindig csak a temetőben, a föld alól vették észre.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
