|
Ma végre elkezdtem újra rendszeresen futni. Na jó, kocogni. Egyelőre. De végre nem a térdem a gát, hanem az agyam, sőt most már az sem. Hónapok óta ígérgetem magamnak, hogy visszahozom a futást a mindennapjaimba, minden ígéret hamisnak bizonyult. Egyszer-egyszer lementem, élveztem is, aztán hetekig megint semmi. Most azért írom ezt le, hogy kénytelen legyek engedelmeskedni önmagamnak. Ami írva van, az kötelez. :)
Futsz velem?...
Szeretek színházba járni Ritkán van telt ház, majdnem mindig marad pár szabad hely elől, a "főhelyen". Én általában hátra szoktam jegyet venni félárban, de amint leoltják a villanyt, azonnal előremegyek és beülök egy luxushelyre. Észrevettem, hogy néhány színházlátogató emiatt elég görbe szemmel néz rám. Nem értem, hogy miért. Valami rosszat teszek tán?...
Szerintem még a kérdés is értelmetlen, hisz nem rövidítek meg ezzel senkit. Sem a színháznak sem a színészeknek nem lenne semmi hasznuk abból, ha az a hely az előadás végéig üresen állna.
Persze más lenne a helyzet ha ugyanezt egy vonaton tenném meg. Ha egy tele vonaton, fizetés nélkül, egyszerűen átülnék a másodosztályról, az első osztályra, akkor megérteném a felháborodást, hiszen igénybe vennék egy olyan komfort szolgáltatást, amit nem fizettem meg. Mi lenne, ha mindenki ezt tenné?
De miért is értem én meg?! ...Tényleg, össze lehet hasonlítani egy színházat egy vonattal? Miért is ne lehetne?! Szerintem a probléma nem is a helycserével van, hanem ezzel a kétosztályos rendszerrel, ami nemcsak a közlekedésben, hanem a kúturában is uralkodik. Mert milyen beszéd az, hogy a vonaton, a másodosztályon állanak az utasok, mert minden ülőhely foglalt, míg az első osztály tök üres. Minden esetre azok a szabadon marad helyek gazdaságilag nem kifizetődőek, mi több kész pazarlás. Amíg a színházak és a vonatállomások nem állanak át a last minute jegyértékesítési rendszerre, addig azt hiszem, hogy morálisan nem követek el hibát, és nyugodt szívvel átülhetek bárhol és bármikor egy üresen álló jobb helyre. Már csak a kalauzokkal kell ezt valahogy megértessem. ;)
(Last minute értékesítés - a szó valódi értelemében utolsó pillanatban történő értékesítést jelent)
A szórakozottság művészete
A szórakozottság , a nemtörődömség, más szóval a „lazaság” nem egy egyszerű hétköznapi képesség, hanem életstílus - olyan magas szintű "művészet" amellyel az igazságtalan sors csak kevés embert ajándékozott meg.
Sajnos nekünk, a nagy többségnek, ha művészi szinten akarjuk művelni, keményen meg kell dolgoznunk érte.
Tehát, ha fejleszteni szeretnéd magadban a nemtörődömség művészetét (hidd el, hogy megéri a fáradtságot) , akkor több éves tapasztalattal a hátam mögött, azt tanácsolom, hogy kis, egyszerű nemtörődömségekkel kezd el. Mert e módon könnyebben hozzászokik az ember ahhoz, hogy az életben még a kis dolgokat (mondjuk egy mondatot) se fejezzen....
Innen már csak egy lépés választ el a következő fokozattól, ami a figyelemnek a lényegről való elterelésének a képessége.
Nem érzed néha, hogy annak amit éppen csinálsz, vagy csinálnod kellene,semmi értelme sincs? Ugye szívesebben csinálnál néha valami egészen mást? De vannak dolgok, amiket mégis el kell végezni, nem lehet csak úgy egyszerüen abbahagyni.
Nos, ebben az esetben azt javaslom, hogy mindig több dolgot végezz egyszerre. Mondjuk fogmosás közben olvasd a leveleidet, vagy étkezés közben nézd a napi híreket, vagy a legújabb reklámfilmet. Nem beszélve az sms írásról, mert köztudott, hogy fogmosás közben lehet a legjobb sms-eket írni. )
A lényeg, hogy ha laza akarsz lenni, akkor soha, mondom SOHA nem szabad csak egyetlenegy dologra koncentrálni!
De mi történik ha ebben az állapotban az ember olyan helyekre téved (gondolatban vagy tettben), ahol tulajdonképpen semmi keresnivalója sincs?... Mondjuk a párja fehérneműi közzé dobja a használt zokniját? Vagy a fogkeféjét használat után a kedvese ékszerdobozába teszi?
Nos, hát nem éppen ez a lényege a szórakozottságnak?...Hogy nem törődök? Nem az a legjobb gondolatelterelő és unaloműző, amikor olyan dolgokba avatkozunk bele, amihez semmi közünk sincs, olyan helyeken kutatunk, ahol semmi keresnivalónk sincs?
A következő fokozat már magától fog menni! Mert nincs érdekfeszítőbb dolog a mások magánéletébe való kutakodásnál, beleavatkozásnál!
Nosza rajta, engedjük csak nyugodtan szabadjára a fantáziánkat, használjuk ki ezt is a „fejlődésünkhöz”, és turkáljunk csak bátran a mások magánéletében! Hisz nincs szívet-lelket melengetőbb érzés annál, amikor mások (a legtöbbször vadidegen emberek) életéből látunk, hallunk, olvasunk pikáns történeteket! Nem igaz?
Tehát a fejlesztéshez kötelezően (!) hozzátartozik a pletykalapok olvasása (már reggeli olvasmánynak is kitűnő), és napi két talkshows megnézése a televizióban!
( Egy-két szappanopera csak a ráadás, hogy az ember képben legyen, hogy legyen beszédtéma, ha netán átjönne szomszédasszony...)
De jobbat mondok! Szentelj nyugodtan több időt a körülötted élő embereknek.
A szomszédasszony (vagy a barát, barátnő) látogatásakor sokkal, de sokkal nagyobb sikert lehet elérni az olyan aktuális hírekkel mint például az új koleganő kétes kapcsolatai, a közös ismerős adóságai, stb...Szó szót hoz ki,így aztán megtudsz olyan újdonságokat is, amit különben soha az életben nem tudtál volna meg. ;-)
Miért?...Hát nem lenne kár ezeket nem megtudni?? Magától értetődik, hogy aztán ezt kötelező minden ismerősnek továbbmondani! Az olyan kérdések, hogy ki, mikor, miért, hogyan, és mit mondott az illetőszemélyről, még érdekesebbé teszi a beszélgetést (és persze Téged!).
A dolog lényege az, hogy mindig az illető személyről szabad csak beszélni, tehát RÓLA és nem VELE!.
A következő fokozat kicsit már nehezebb, mert el kell kerülni minden olyan dolgot ami a gondolkodás, azaz a koncentrálás veszélyével járhat.
De vigyázat, mert itt van az ördög elásva!
Ha például kedvet érzel egy jó könyv elolvasásához, vagy egy értelmes beszélgetéshez, akkor tudnod kell, hogy veszélyben van a lazaságod. Ezért tanácsos, még csirájában elfojtani az ilyen késztetéseket, mert hogy is mondta Jézus? „Inkább vágjátok le a kezeteket, mintsem, hogy vétkezzetek!”
Tehát, meg kell válni a jó könyvektől, az értelmes barátoktól, érdekes hobbiktól, ideáloktól, gondolatoktól!
Nem egyszerűbb az élet ha az embernek nem fáj a feje, ha nem törődik semmivel sem? Nem élvezetesebb az élet, felelősség vállalás nélkül? Majd csak lesz valahogy! Kialakul. Soha nem volt úgy, hogy valahogyan ne lett volna!
Félre tehát az életcélokkal, prioritásokkal, értékekkel, igényekkel, ideálokkal! Mert ezek sajnos kellemetlen mellékhatásokkal járnak!
Vagy el tudjátok képzelni, hogy Mahatma Gandhi, vagy Martin Luthet King (hogy a többiekről most ne is beszéljek) pletykalapokat olvasott vagy órák hosszat élvezhette a talk shows-kat a televízióban Vagy netán órákat osztotta az észt valamelyik kiskocsmában, „illuminált” állapotban?
Na ugye!...
Ezeknek az embereknek életcéljaik voltak, sőt - ami még rosszabb - igényeik, elképzeléseik, értékeik, amiből egy kapottat sem engedtek! Kész katasztrófaként hatna ez ránk, mert ugye a célunk a nemtörődömség művészetének az elsajátítása!
Ugye, hogy a középszerűség több élvezettel jár ?!
A szórakozottság azt jelenti, hogy a saját erőmet, energiámat, gondolataimat, értékeimet, cselekedeteimet, csak úgy, rendezetlenül, cél nélkül, figyelem nélkül rászabadítom a világra.
De vajon mi történne akkor, ha mindannyian ezt tennénk?
Valahogy csak lenne?
Jézus születésének idejében, Rómában Tiberius császárt istenként imádták. És mégis: isten fia a Római Birodalom legeldugodtabb sarkában, Betlehemben született meg. Egy jászolban, a szegények között. A szegénység, bárhol a világon, elveszi az emberek szuverenitását. De egy gazdag, "jólét" társadalomban szegénynek lenni, nem jelent mást, mint folyamatos "hétköznapi" tragédiában élni. Állandó küzdelem, hogy ne szorítsák ki a társadalom szélére. A szegénység külső jelei, a harag, befele fordulás, kétségbeesés. Meg aztán a félelem, hogy az ember elveszíti a körülötte élők tiszteletét s nemcsak a rokonai, ismerősei, hanem még a saját gyerekei is le fogják nézni a kudarcai miatt.Sokan küzdenek ilyen problémákkal, főleg a külföldön szerencsét próbálók, mert a "tősgyökeresek" gátlástalanul kihasználják a külföldieket. A vendéglátóhelyeken például, próbanap van, ingyenmosogatással. Általában nem sikerül a felvétel....Remek üzletpolitika, hiszen minden napra jút egy újabb idegen és egy újabb ingyenmunka. A pénz egyébként is kardinális kérdés. Lehet valaki bármilyen szorgalmas, vagy tehetséges, a fizetésén mindig is érezni lehet majd, hogy nem tősgyökeres. Vannak azért sikertörténetek is, azonban az is tény, hogy a "kint" munkát válalók gyakran végzetségükhöz képest alulfoglalkoztatottak. Mit tehet ilyenkor az ember? Vagy megszokik, vagy megszökik! - mondhatnánk. Igen ám, de sokan, egy idő után már nem látják a visszatérés lehetőségét.De tulajdonképpen nem is erről akartam most írni, hanem a jólét társadalom szegényeiről. Mert van ám a szegénymilliőben is valami, ami a gazdagok körében ritka mint a fehér holló. Általában van bennük egy óriási adag emberségesség, felebaráti szeretet, együttérzés, segítőkészség. Van olyan ember, és nem is kevés, aki a nehéz munkával, mondjuk takarítással megkeresett pénzét hazaküldi a szegényebb rokonainak, vagy megossza olyanokkal akiknek nagyobb szükségük van rá. Persze vannak a gazdagok között is segítőkész emberek. De a gazdagokra inkább az a jellemző, hogy rengeteg időt és energiát fektetnek a gazdagságukba. Gazdagnak lenni, azt jelenti, mindig a középpontba lenni, hangadónak lenni, fogyasztói példaképnek lenni. És mindig akad valaki, aki gazdagabb, hatalmasabb, sikeresebb náluk, ezért ők is állandó küzdelemben és félelemben élnek.Úgy tartják, hogy három dolog van, amit kivétel nélkül minden ember keres: biztonságot, hogy elismerjék mint emberi lényt, és hogy értelmet lásson az életében. Talán ez lehet a híd a gazdagok és a szegények között: a tudat és az elismerés, hogy a másik ember is kereső, és hogy ő is ugyanarra vágyik, ugyanazt keresi.„Ne halat adj a szegénynek, hanem tanítsd meg hálót szőni, hogy tudjon halat fogni!”- tartja a kínai mondás. Igen, ez helyes. Csak, hogy ez a dolog igazán müködhessen, kellene hozzá egy igazságos keretrendszer is. Például oda kellene engedni a szegényebbeket is a vízhez, és ha lehet olyan vízhez, amelyikben halak is vannak.
"Mondja meg nekem Szomszéd úr, hogy minek kellene nekem éppen a futást, ezt a világ legunalmasabb, legmonotonabb sportját választanom?", kérdezem másnap reggel a szomszédomat, a vallás és filozófia szakértőjét, az atléták, futók, ügetők, kocogók, túrázók diszpéldányát, miután előtte való reggelen "finoman" felvilágosított, hogy ideje lenne nekem is elkezdenem a futást, mert messziről meglátszik rajtam, hogy jó az étvágyam. Ahogyan várható volt, a sport és vallás-filozófia apostola, nem hagyta magát provokálni, hanem haláli nyugalommal visszakérdezett:
"Melyik alapvető okot szeretné hallani hölgyem?... A futás történelmével kapcsolatosat, vagy a....na...", itt egy kis szünetet tartott, "a szellemi tudományosat?"
"Mondja nyugodtan a vidámabbat, hiszen végül is az ember szórakozásból csinálja!"
Szomszéd úr csöppet sem jött zavarba. Kicsit összeráncolta a homlokát, mintha gondolkozna, aztán kihúzta magát és ezt mondta:
"Mélyen tisztelt hölgyem, az ember futásának történelmével kapcsolatos alapvető ok a következő:
"A hal úszik, a madár repűl, az ember fut!"
"Gyönyörű!", mondtam, "és ha szabad kérdeznem, ki köpte ki ezt az aranyköpést?"
"Emil Zátopek"
"Á, Zátopek?", kérdezek vissza,"az öreg ziháló „cseh mozdony”? Az ötvenes évek Emil- Dampfja? "
"Pontosan Ő, hölgyem! A hosszútávfutás mestere, többszörös olimpiai bajnoka, a sport és szociálfilozófia titánja, aki hazájában nemzeti hősnek számított, akit sikerei után ezredesnek neveztek ki, és a honvédelmi minisztériumban dolgozott. Neki aztán voltak magas szintü felismerései, amire csakis futás közben jöhetett rá. Mert a futás nemcsak a testet edzi, hanem a személyiséget is formálja!”, nézett végig rajtam sokatmondóan, aztán se szó, se beszéd, úgy elfutott, mintha ott sem lett volna. „Vajon vennem kellene nekem is egy pár futócipőt?, fordult meg a fejemben a gondolat. De aztán gyorsan elhessegettem, csak nem fogok futóbolondba átcsapni? Persze mondanom sem kell, hogy Szomszéd úrat ezután sem kerülhettem el, és ő bizony nem adta fel...
- Futsz velem?
Látod, most már ketten vagyunk. Együtt futók. :)
Nem akarok túlságosan bizalmaskodni , de gyere beszéljünk egy kicsit a hüségről. Voltak már vele problémáid? A saját hüségeddel, vagy a másokéval?...Házasságon belül, vagy kivül? Csak alkalomadtán, vagy állandóan? Ne aggódj, vége a gondnak, ma már segíteni lehet rajta. A tudományos technikai kutatások már lehetővé teszik ezt is. Kutatók már az egereknél bebizonyitották, és onnan már csak egy lépés van az emberekig. Egy kis célzott manipuláció a génekben és a hütlen egérből egycsapásra a hüséges kisegér válik. A mezei egerek híresek a hütlenségükről, de ha beoltják őket „hüség génnel”, amit a préri egerektől nyernek, akik viszont az egy életen át tartó hüségükről híresek, akkor ők sem lépnek félre többet. És még azt hittük, hogy a hüség nevelés, akarat, erőfeszités, önfegyelem kérdése. Vagy más szemszögből nézve: a másokhoz való hüség alapja az önmagunkhoz és elveinkhez való hüségben gyökerezik és segít a saját értékeink, ideáljaink felismerésében és megtalálásában. A hüséget, nem a természettől kapjuk, hanem mi magunk szabadon válasszuk, s ez a hűség és a megbízhatóság egy kapcsolaton belül, megvéd minden külső, modern csábítástól. Aki önmagához hű, az a kellő pillanatban visszafogja magát, mert ez az önhatalom, erőt ad neki, hogy ne essen kisértésbe, hogy ne dőljön be vakon minden csábításnak.Megerőltetőnek hanzik, ugye?...Könnyebb lenne, mint annyi minden másban, áttérni a technikai megoldásra. A géntechnika talál majd hamarosan az embernél is a hűségre megoldást. Örök hűség – de a döntés majd a mi kezünkben lesz: Saját erőfeszitésből, vagy inkább géntechnológia? Örök hűséget esküszünk ünneplő ruhában, vagy jöhet a technikai beavatkozás? A technika megbízható, az eskű nem kis kockázattal jár...
Vagy inkább jobban járunk így, jobb nekünk ez az emberi tökéletlenség?
2012-09-09 Graz
Ha szóba kerül a futás, a legtöbb ember nem érti, mi a jó abban, ha az egyik lábunkat a másik után rakjuk, és közben lihegünk. Én sem értettem hosszú ideig. Pontosan addig, amig saját hibámból kifolyólag, szóba nem egyeledtem a szomszéddal. Mint már emlitettem, a szomszédom egy futóapostol, az ügetők, kocogók, túrázók, atléták, futók diszpéldánya.
Minden reggel, mintha kiszámitná, ugyanabban az időben tér vissza a futásából (és áll meg pihenni, ki tudja hányadik km után a házunk előtt), amikor én dolgozni indulok.
Az egyik esős reggelen, a szokásos köszönés után megjegyeztem: "Ön ma is kocog Szomszéd úr?"
Mit is mondhatna az ember udvariasságból egy csuromvizes futóbolondnak egy kora hajnali esős reggelen?...Kinek jutna eszébe ilyenkor filozófiai eszmecserét kezdeni, az államadóságról beszélni, vagy egy Shakespeare szonettet elszavalni?
"Igen. Én futok!", hangzott a rövid válasz. Nem szólt az én szomszédom egy szót sem többet, de olyan kihívóan nézett végig rajtam, mintha még mondani akarna valamit.
"Nekem sem ártana néha", jegyeztem meg hanyagul, csakhogy mondjak valamit.
"Tehát ön nem fut?", kérdezte a szomszédom lekicsinylő, elítélő hangon ( úgy, mint aki épp most tudta meg, hogy egy betörővel, netán egy gyilkossal áll szemben), miközben végigmustrált tetőtől talpig: "Pedig már épp ideje lenne, hogy elkezdje."
Húsz év körüli kislány tünt fel a láthatáron, s csinosann fitten mosolyogva futott el mellettünk. Szomszéd úr, se szó, se beszéd, füttyentett egyett, s majd megdörzsölve a kezeit, mint akit rakétából lőttek ki, úgy iramodott meg utána, s közben visszakiáltotta nekem: „Mert a vak is látja, hogy jó az étvágya!”
- Futsz velem?....
A nagymama a kisfiúval a pénztár előtti sorban várakoznak. Kicsi, fejkendős, töpörödött öregasszony, olyan hazai féle nénike, amilyet manapság ritkán lehet már látni a nyugati nagyvárosokban. Messziről meglátszik rajta, hogy sok mindent végigcsinálhatott már, hogy nem az a fajta, akinek egész életében csak úgy magától a szájába röpült a sültgalamb. A nagymama odaér a grazi szuperuszoda pénztárához. Udvariasan, pironkodva, halkan mondja, hogy ő csak az unokáját szeretné bekisérni az uszodába, hogy egy kicsit szemmel tarthassa. Ő amúgy sem tudna bemenni a vízbe, mert kötés van a bal lábán, ami nem érhet vizet. Mutatja a lábát. Aztán akadozva megkérdezi: „Muszáj nekem is fizetnem?” Naná, hogy muszáj! Feltétlenül fizetni kell! Hogy képzeli maga? Ezt mondhatná bárki. Tehát akkor most mi lesz: Be akar menni, vagy nem? Igen, be. Kérem. A nagymama előveszi a pénztárcáját és kiszedegeti belőle az aprópénzt. Úgy néz ki, hogy fagyira már nem fog jutni. A belépőjegy ára épphogy összejön. A gyerek boldog. A nagymama röstelkedve, félve néz körül. Szégyenli magát a sorban várakozó emeberktől. Azok meg némán, s szinte megbotránkozva néznek vissza. Úgy, ahogy nézni illik egy majdnem uszoda-belépő szélhámosra. Természetes, hogy a szuperuszodák nem lehetnek ingyenesek. Igen. Ez érthető. Rendnek kell lennie! A pénztáros hölgy helyesen, a szabályoknak megfelelően járt el. Mert ki tudhatja? Talán kellemetlenségek érnék, ha egyszer neadjisten szemethunyna.Emberi érzések, egy kis elnézés?...Ilyen nincs! Az ilyen gesztusok már kihaltak, nem léteznek. Sem az óriási bevásárlóközpontokban, sem az uszodákban, sehol sem, ahol egy embernek egy kis örömöt lehetne szerezni.Aki megtenné, már az sem meri, mert fél a hideg, könyörtelen korszellemtől. Azoknak a mohóságától, akiknek hiába van több mint elég, mégis attól félnek, hogy a másik jobban jár, s hogy ők nem kerülnek elég közel a húsosfazékhoz.
PS: Mégis akadt Valaki, aki később meghívta a nagymamát és a gyereket egy fagyira.
Graz 2012-08-05
|